A szíriai katonai hírszerzés tisztjei azt mondták, Ghazi Mohammed al-Mohammednek, felejtse el a nevét és az identitását. Elvették a papírjait, és azt mondták neki: „Mostantól 3006-os vagy.”

Mohammed öt és fél hónapot töltött az Aszád rezsim egyik börtönében, ahol 40 kilogrammot fogyott, miközben folyamatosan a közvetlen kivégzés fenyegetésével kellett szembenéznie.

Mióta az ellenzéki erők megdöntötték Aszád paranoiás és brutális kormányát, számos korábbi fogoly rávilágított az elmúlt évtizedekben a szíriaiakra mért borzalmas csapások mértékére.

Mohammed kimerülten ül a párnákra támaszkodva a tűzhely előtt az északnyugat-szíriai Sarmada városában. A férfi már csak árnyéka önmagának. A 39 éves Mohammed megesküdött arra, hogy sosem vett részt politikai ügyekben Szíriában, elmondása szerint egyszerű kereskedő, aki a testvéreivel próbál megélni.

Egy rövid üzleti út során fogták el Damaszkuszban, ahonnan egy földi pokolba került.

„Eljön az a pillanat, amikor elveszíted minden reményedet”–  mondta el Mohammed.

„A végén már csak azt akartam, hogy meghaljak, vártam mikor hajtják végre a kivégzésünket. Majdnem boldog voltam, hiszen ez azt jelentette volna, hogy véget ér a szenvedésem.”

A „mukhabarat”, Aszád hatalmának mindenható hírszerzői és végrehajtói ragadták el őt, amikor ellátogatott a fővárosba.

Kezeit a háta mögött összekötve, egy orvosként dolgozó barátjával szállították el.

„Ez öt és fél hónappal ezelőtt volt” – mondta Mohammed.

Nem tudja, miért tartóztatták le, de azt hiszi, talán azért, mert az északnyugati Idlib tartományból származik, amely az ellenzéki erők központja volt, és amelynek gyors támadása délen az Aszádot december 8-án menekülésre kényszerítette.

Kéz- és lábbilincselbe, szemkötővel vitték el Mohammedet a damaszkuszi nagykövetségeknek, az Egyesült Nemzetek Hivatalainak és a biztonsági központoknak otthont adó Mazzeh negyed börtönközpontjába.

Egy épület mélyére vitték, majd megkezdődtek a verések.

A csuklónál fogva felakasztva

Az első néhány napban a cellájában a csuklójánál fogva lógatták fel egy rúdra úgy, hogy a lábai nem értek le a földre. Később leengedték, így legalább a lába megérintette a talajt.

Mohammed folytonos verésnek volt kitéve, valamint szinte semmit nem adtak neki enni. Az egyetlen kapcsolata a börtönőrökkel volt.

„Azt mondták, valljam be, hogy a bátyám csatlakozott a lázadókhoz” – mondta – „Őszintén szólva, azt mondtam nekik, amit hallani akartak, pedig a bátyám egy üzletember, aki segélyszervezetet vezet itt Sarmadában.”

Mohammed elmondta, a nők és a gyermekek sírását hallotta, miközben a szeretteik előtt kínozták őket annak érdekében, hogy vallomást tegyenek.

Hónapokkal később Mohammedet átadták a katonai hírszerzésnek, azoknak, akik azt mondták neki mostantól egy szám lesz.

A cellába egy keskeny, körülbelül 1,2 méter széles és két méter hosszú, nagyjából egy férfi hosszának megfelelő cellába dobták. Egy tetőablak biztosította az egyetlen fényforrást.
A cellában nem volt áram és víz, amikor a mosdóba kellett mennie, azt mondta, az őrök arra kényszerítették, hogy meztelenül, lehajolva, a szemét a földre szegezve menjen.

Gúnyolódtak rajta, azt mondták ki fogják végezni: “Úgy el fogják majd vágni a torkodat, mint egy birkának. Hacsak nem azt szeretnéd, hogy a lábadnál fogva lógassunk fel? Vagy esetleg a felnyársolás?”

A végén Mohammed természetesen nem volt tisztában azzal, mi történik külvilágban, a gyors, 11 napos ellenálló erők előrenyomulásával északról, miközben Aszád csapatai elhagyták a tankjaikat és egyéb felszereléseiket.

Megváltozott

„Egyik éjjel kivittek minket a cellákból, és egy sorba állítottak bennünket a folyosón, egymáshoz kötve. Két sorban, 14 fogoly. Először láttuk egymást, azt gondoltuk, hogy meg fogunk halni” – mondta.

Körülbelül egy órán keresztül ott tartották őket, mielőtt véletlenszerűen visszatolták őket a cellákba.

„Azt kiáltottam, beteg vagyok és WC-re van szükségem, de senki sem jött” – mondta el Mohammed.

„Aztán helikopterek hangját hallottuk, amint leszálltak, majd újra felszálltak, valószínűleg az őröket vitték el.”

Néhány órával később a cellaajtókat betörték, és az ellenálló erők kiszabadították őket.

„Láttam, ahogy a harcosok megjelentek. Azt hittem, álmodom.”

Miközben Mohammed a történetét mesélte a 75 éves édesanyja mellette ült, és odabújt az anorákjához. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a fiáról.

Az édesanyjának senki sem mondta el, hogy fiát letartóztatták. Egyszerűen eltűnt.

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága szerint több mint 35 000 eltűnéses esetet dokumentáltak Szíriában.

Sokakkal ellentétben Mohammed szerencsés volt. Ő visszatért.

„Megváltozott” – mondta el az édesanyja, Fatima Abd al-Ghany. „Amikor ránézek, olyan, mintha nem is a fiam lenne.” Annak ellenére, hogy tagadja rémálmai vannak.

„Remélem, hogy felelősségre vonják őket” – mondta el Mohammed a fogva tartóiról. Biztos benne, hogy közülük hármat azonosítani tudna.