Egy sérült róka egy ketrec sarkába szorulva arra a nőre morgott és vicsorította a fogait, aki segíteni szeretett volna neki.
Nicki Townsend azonban nem jött zavarba. Csupán egy gumikesztyűt és egy jógaórára is alkalmas ruhát viselt, miközben nyugtató szavakkal közelített a riadt állat felé. „Rendben, kicsim,” – suttogta, miközben ügyesen egy törölközőt terített a róka fejére, megragadta a grabancánál, felemelte a sérült lábait, majd egy tiszta ketrecbe helyezte.
Általában nem így kezdődik a napja, de a rókamentés sosem rutinfeladat.
„Sosem lehet előre megjósolni, hogy mire számíthat az ember” – mondta el Townsend.
Bár nem olyan feltűnőek, mint a telefonfülkék vagy a piros emeletes buszok, a vörös rókák London szerves részét képezik, annak ellenére, hogy a város nem éppen a vadvilágáról híres. Azonban a sűrű városi környezet utcáin, sikátoraiban és hátsó kertjeiben való élet kemény lehet, és amikor a rókák segítségre szorulnak, saját mentőszolgálatuk van – lehet, hogy éppen Townsend van úton hozzájuk.
A rókák nem „támadták meg” Londont, hanem inkább alkalmazkodtak és beljebb terjeszkedtek, ahogy a város az 1930-as években elérte az élőhelyüket, valamint a külvárosok is növekedni kezdtek.
Szeretni vagy utálni
Az emberek és a kutyafélék családjába tartozó, bozontos farkú rókák nem mindig éltek harmóniában, így nem meglepetés, hogy a fajnak vannak csodálói és ellenségei is.
Míg sokakat elbűvöl, amikor alkonyatkor egy rókát látnak az utcán sétálni, vagy egy napsütötte hátsó kertben sütkérezni, mások kártevőként tekintenek rájuk. Oda piszkítanak, ahol kedvük tartja, szemeteseket túrnak fel, valamint télen a párzási időszakban a nőstények vérfagyasztó sikolyokat hallatnak párkeresés közben.
„Ez olyan mint a Marmite [sörlekvár] csak rókákkal” – mondta el Townsend, utalva a megosztó ízű ételkrémre, –„vagy szereted őket, vagy utálod.”
Ez a megosztottság vezette Trevor Williamst arra, hogy közel 35 évvel ezelőtt megalapítsa a The Fox Project nevű szervezetet.
Egykor basszusgitáros volt az Audience nevű rockzenekarban, amely a Led Zeppelin és a Pink Floyd előtt lépett fel, de Williams aktívan részt vett a rókavadászat elleni kampányokban, mielőtt figyelmét a korábban rutinszerűen megölt városi rókák védelmére fordította volna.
„Az évek során kialakult mítoszok miatt továbbra is sokan gyanakodva tekintenek a rókákra,” – mondta el Williams. Hozzátette, „tudja, azt hiszik, hogy megharapják a babát, megeszik a macskát, vagy elszöknek a férjükkel.”
A projekt megalapítása óta a rókák elriasztásáról szóló információnyújtástól évente 1 400 róka, köztük 400 kölyök megmentéséig fejlődött, habár mindössze a fele éli túl, hogy szabadon engedjék őket.
A város olcsó ételeket és egyedi veszélyeket kínál
A becslések szerint Londonban 15 000 róka él. A projekt Dél-London, illetve a zöld külvárosainak egy részét fedi le, míg más, nem kizárólag rókákkal foglalkozó szervezetek a város többi részét látják el.
Ezek a mindenevők a vadonban kis állatokkal, rovarokkal és bogyókkal táplálkoznak, a városban azonban az egyszerűen megszerezhető maradékokat és az emberek által adott élelmet részesítik előnyben, ami jobban függővé teszi őket az emberektől.
A fő városi fenyegetéseik közé tartoznak az autók, a focihálókba való belegabalyodás vagy szűk helyekre való beszorulás. A szabadulási kísérleteik során gyakran csúnya horzsolásokat szereznek, amelyek elfertőződhetnek. Többen rühességtől is szenvednek, amely szintén számos problémát vet fel.
Townsend VW Caddy-jével városi utcákon, autópályákon és a dombokon kanyargó szűk sávokon halad, hogy sérült vagy beteg rókákról, illetve anyjukat vesztett kölykökről szóló hívásokra reagáljon.
Az elmúlt 2,5 év alatt sok mindent látott, mióta az első, megalázó hívására reagált, amikor az állítólag sérült róka elmenekült.
„Tapasztalatlanságomban utána futottam, ami komikus, mert sosem fogsz utolérni egy rókát,” – mondta. „Csak arra emlékszem, hogy nagyon gyorsan futott, én pedig nevetségesen néztem ki, ahogy üldöztem.”
Számos kihívást jelentő helyzet ellenére – egyszer sikerült megmentenie egy rókát, amely elvesztette egyensúlyát egy kerítés tetején, és fejjel lefelé lógott, miközben mancsát deszkák közé szorította – csak egyszer harapták meg.
Szívszorító esetek
Townsend furgonját a rókák jellegzetes pézsmaszagú illata árasztja el. Az illat kellemetlenné válik, amikor egy ideges kölyök útközben az alomban elvégzi a dolgát, miközben egy nevelőotthonba szállítják, ahol addig maradnak, amíg vissza nem engedik őket a vadonba.
„Nyugodtan nyisd ki az ablakot,” – mondta Townsend, aki már hozzászokott a szaghoz. „Ez egy büdös munka.”
Egy nemrégiben történt esetben egy szívszorító párhoz küldték, akik egy szúrt sebből összeesett kölyköt találtak a hátsó kertjükben.
„Először azt hittük, hogy alszik, ezért közelebb mentünk, mert szeretjük őket,” – mondta el Charlotte English. „Azután észrevettük, hogy nem mozdul, így tudtuk, hogy valami nincs rendben.”
A kölyköt el kellett altatni, ahogyan azt a felnőtt rókát is, amelyet Townsend a műszakja elején szállított.
A felépült kölyköket ötös csoportokban szocializálják, amíg fel nem nőnek, majd a vidéki területeken engedik szabadon, míg a felnőtteket ott, ahol megtalálták őket.
A róka nem mond „köszönetet”
Második esélyt kapva nem világos, hogy a rókák mennyire boldogulnak, mivel ritkán követik nyomon őket. Egy 2016-ban az Applied Animal Behaviour Science folyóiratban megjelent tanulmány szerint a rehabilitált rókák nagyobb valószínűséggel viselkedtek úgy, mintha kiszorították volna őket, amikor visszatértek eredeti területükre. Távolabb vándoroltak, ami nagyobb forgalomnak és stressznek tette ki őket.
„Ez egy tudásbeli hiányosság, és van egy feltételezés, hogy amikor szabadon engeded őket, boldogulnak, de szerintem ezt a feltételezést jobban meg kellene kérdőjelezni,” –mondta el Bryony Tolhurst, a Brighton Egyetem tiszteletbeli kutatója és a tanulmány vezető szerzője.
Townsend számára a rókák halálát ellensúlyozza az az öröm, amikor látja, hogy a kicsik elindulnak az ismeretlenbe, vagy egy felnőtt visszatér egy ismerős környékre.
„Néha visszanéznek, és az emberek szeretik romantikusan látni azt gondolják, hogy azt mondják, 'köszönöm,” – mondta. Habár „csak megbizonyosodnak arról, hogy nem üldözzük őket.”
