1916. április 29-én, a Tigris folyó poros kanyarulatánál a kimerült oszmán hadsereg a brit katonai történelem egyik legmegdöbbentőbb vereségét mérte ellenfelére. Az iraki Kut al-Amara városában zajló, 147 napos ostrom után több mint
13 000 brit katona – köztük 13 tábornok és 481 tiszt – adta meg magát az oszmánoknak.

Az áttörő győzelem után 109 évvel később, a török tudósok arra ösztönzik a közvéleményt, hogy Kutról ne csupán csataként emlékezzenek meg, hanem mint az ellenállás, méltóság és a hit erőteljes kifejeződését egy olyan birodalom részéről, amelyet széles körben hanyatlónak tartottak.

„Kut al-Amara egy olyan csata volt, ahol a lehetetlen lehetségessé vált” – mondta el a Pamukkale Egyetem történésze és akadémikusa, prof. Durmuş Akalın. „Ez volt az a hely, ahol a látszólag legyőzhetetleneket nem felsőbbrendű fegyverek, hanem kitartás és hit győzte le. Megmutatta, hogy az oszmán katona nemcsak a puskájával, hanem a lelkével is harcolt” – nyilatkozta a TRT Worldnek.

Egy világ a nyugati uralom alatt

Ahhoz, hogy megértsük Kut jelentőségét, először az 1914-es geopolitikai térképet kell szemügyre vennünk. Az első világháború kitörésekor a világ 84 százaléka nyugati gyarmati megszállás alatt állt, amelynek legnagyobb része a Brit Birodalom ellenőrizése alatt állt. A Brit Birodalom területi kiterjedése és tengeri dominanciája révén a korszak vitathatatlan szuperhatalma volt.

„Meg kell értenünk a hátteret: a Nyugat, különösen Nagy-Britannia, a világ nagy részét megszállta” – magyarázta Memiş Okuyucu kutató a TRT Worldnek. „A modern nyugati jólét sokat köszönhet a Kelet kizsákmányolásából, vérből és könnyekből fakadó haszonnak.”

Nagy-Britannia terjeszkedési érdekei nemcsak politikai, hanem ipari jellegűek is voltak. Az olaj, vagyis a „fekete arany,” az imperialista stratégia alapvető elemévé vált. Így az oszmán Közel-Kelet, különösen Irak, kulcsfontosságú célpontként jelent meg.

„Nagy-Britannia célja nem az volt, hogy szövetséget kössön az Oszmán Birodalommal, hanem hogy feldarabolja azt, és megszerezze a Közel-Kelet olajban gazdag területeit” – mutatott rá Okuyucu. „Nem partnereket akartak az oszmánokban, hanem megosztott, lefegyverzett és eltörölt ellenséget.”

A brit erők megszállták a dél-iraki Basrát annak érdekében, hogy ellenőrzésük alá vonják Irak növekvő olajmezőit. Erről a területről Bagdad felé tartó előrenyomulásuk gyors volt, amelyet a helyi tengeri fölényük és az oszmán védelem gyengesége segített.

Az oszmán ellenállás akarata

Habár az oszmánok évek óta tartó konfliktusok miatt kimerültek, nem törtek meg.

„Gyakran elfelejtjük, hogy az Oszmán Birodalom éppen csak túlélte a Balkán-háborúkat, az olasz-török háborút és a '93-as orosz-török háború katasztrofális veszteségeit” – mondta el Akalın. Hozzátette, „mégis, Çanakkaléban – Gallipolinál, és ismét Kutnál, egy új szellem született.”

Az összegyűlt erőket Süleyman Askerî Bey, Sakallı Nurettin pasa, Ali İhsan Sabis pasa és Halil Kut pasa vezette annak érdekében, hogy megállítsák a brit előrenyomulást. Miután megállították őket Bagdadtól 24 kilométerre, délreSelman-i Paknál, az oszmánok visszaszorították az ellenséget délre, csapdába ejtve őket Kut al-Amarában.

„A török katona küldetéstudattal harcolt, nem csupán parancsok alapján. Tudta, hogy nem csupán egy területet véd, hanem a becsületet, szuverenitást és a történelmet” – tette hozzá Okuyucu.

1915. december 27-én Kut ostroma elkezdődött. Öt hónapon keresztül az oszmán csapatok szorosan körülzárták a várost, visszaverve minden brit kísérletet a felmentésre – gyalogosan, gőzhajóval, sőt még légi úton is.

„Nincs szükségünk megvesztegetésre”

Ahogy az éhezés egyre súlyosabbá vált a brit erők körében, parancsnokuk, Townshend tábornok tárgyalást kezdeményezett. Először egymillió brit aranyfontot ajánlott fel a biztonságos átvonulásért. Majd megduplázta az összeget kettőre. Mindezt elutasították.

„Halil pasa világossá tette: Nem az aranyért vagyunk itt, hanem a hazánkért vagyunk” – mondta el Okuyucu. „Ez nem egy zsákmányért folytatott háború volt, hanem a méltóságért.”

„Ez a történelem egyik ritka pillanata, amikor a Nyugat, minden hatalmával együtt térdre kényszerült nem egy erősebb erő által, hanem egy elszántabb által” – tette hozzá Akalın.

Amikor a felmentési kísérletek kudarcot vallottak, és az ellátmány elfogyott, a britek felrobbantották saját lőszerraktáraikat. 1916. április 29-én Townshend tábornok megadta magát. A saját kardját pedig felajánlotta Halil pasának, amelyet tisztelettel visszaadtak.

„Ez a gesztus nem csupán udvariasság volt, hanem az oszmánok üzenete: Győztesek vagyunk, de becsületesek, nem bosszúállók” – mutatott rá Akalın. „Nem aláztuk meg az ellenséget. Megmutattuk nekik, hogy még a háborúban is létezik erkölcsi magaslat.”

Hit az árkokban

Kutot az oszmánok nem túlerővel vagy modern felszereléssel nyerték meg, hanem elszántsággal, kitartással és hittel.

„A legfelsőbb parancsnokságtól az árkokban harcoló közkatonáig az oszmán hadsereg a hit erejével harcolt” – mondta el Akalın. „Még a vereségek után is újra talpra álltak, nem a hódításért, hanem a túlélésért és az örökségért.”

„Minden civilizáció a hőseinek történeteire épül. És a mi hőseink Kut al-Amaránál nem kiváltságos emberek voltak – ők Anatólia, Szíria és Irak fiai voltak. Ők voltak az 'ismeretlen Mehmetcik', akik hűsége túlélt az éhezést” – értett egyet Okuyucu.

Ez egy olyan háború volt, amely újraformálta a morált. Különösen a muszlim világ számára megmutatta, hogy az oszmánok még nem végeztek, és hogy a spirituális elszántságnak még mindig helye van a háborúban – magyarázta Okuyucu.

Szellemi örökség

Bár az iraki front később összeomlott, és Bagdad 1917-ben brit kézre került, Kut öröksége tovább él.

„Kut al-Amara az öreg oroszlán utolsó üvöltése volt” – emlékezett vissza Akalın. „Ez volt az Oszmán Birodalom utolsó teljes szívvel vívott állása, és megérdemli, hogy a katonai történelem egyik legbátrabb epizódjaként emlékezzünk rá.”

„A valódi győzelem Kutnál nemcsak stratégiai volt, hanem kulturális” – tette hozzá Okuyucu – „Ez arra emlékeztetett minket, hogy egy nemzet lehet fáradt, szegény, sőt sebesült is, mégis óriások akaratával harcolhat.”

Mindkét tudós szerint Kut relevanciája ma is fennáll.

„Egy olyan időszakban, amikor a térképeket újrarajzolják, valamint hatalmak emelkednek és buknak, nem szabad elfelejtenünk, hogy mit érhet el a szellem” – mondta el Akalın. „Kut al-Amara nemcsak az oszmán történelem egy fejezete – hanem annak bizonyítéka, hogy mi történik, amikor egy nép nem hajlandó térdre ereszkedni.”

A becsület nevében

A Kut al-Amara-i győzelem az Oszmán Birodalom egyik utolsó, nagy katonai diadala – egy pillanat, amikor az úgynevezett „Európa beteg embere” a világ legerősebb birodalmával szemben pusztán bátorsággal, meggyőződéssel és stratégiai zsenialitással állt helyt.

Parancsnokai nemcsak az emlékezetben váltak az örökség részévé, hanem a nevükben is: Halil pasát, Kutnál tanúsított vezetésének elismeréseként, Mustafa Kemal Atatürk a 1934-es vezetéknévtörvény után a „Kut” vezetéknévvel tüntette ki.

Hasonlóképpen, Ali İhsan pasa Ali İhsan Sabis néven vált ismertté, tisztelegve a Sabis-i csatában játszott kulcsszerepe előtt ugyanebben a hadjáratban.

Ezek a nevek, amelyek a csaták tüzében születtek, maradandó jelképei annak az időnek, amikor a tábornokokat nem csupán előléptették – hanem a vezetett győzelmek által halhatatlanná tették.