Nyolc évvel azután, hogy az ENSZ „tankönyvi példának” nevezte az etnikai tisztogatást, több mint egymillió rohingyai rekedt Banglades menekülttáboraiban – állampolgárság nélkül, elhallgattatva, és alig remélve, hogy valaha visszatérhetnek.

2017 augusztusában a mianmari hadserege egész falvakat égetett fel, több ezer embert mészárolt le, valamint több százezer rohingyai muszlimot kényszerített arra, hogy a határon keresztül Cox’s Bazarba meneküljenek. Ma, távol a világ figyelmétől, a világ legnagyobb menekülttáborában élnek – egy helyen, ahol a túlélés, a gyász és a halványuló remény uralkodik.

Jamila Khatun (50), még mindig magában hordozza annak az éjszakának a fájdalmát, amikor az élete darabokra hullott. „Pénteken a katonák betörtek a falunkba” – mesélte a TRT Worldnek. „Az embereket megverték, felgyújtották az otthonainkat. Mindenhol lövések visszhangoztak.”

Jamila azon az éjszakán elvesztette a férjét. „A katonák elvitték a férjemet… majd megölték. A lövöldözés közepette, a káoszban mi elmenekültünk.” Jamila valahogy eljutott Bangladesbe, „kimerülten és összetörve.”

Estére végtelen családok sora – anyák, akik csecsemőiket szorongatták, szülőkbe kapaszkodó gyerekek, alig járni képes idősek – botorkált át rizsföldeken és folyókon Bangladesbe, ahol bambuszmenedékek és szögesdrót vált az új valóságukká.

1982 óta megfosztva az állampolgárságuktól a rohingyaiak továbbra a bizonytalanságban élnek, éhezéssel, veszteséggel és kitartással küzdve, anélkül, hogy lenne útjuk hazafelé.

Azok számára pedig, akik Mianmar Rakhine államában maradtak, a rémálom csak tovább mélyült: 2024-ben újabb etnikai tisztogatási hullám tört ki, amelyet ezúttal az Arakan Hadsereg, egy buddhista etnikai militáns csoport vezetett.

Az Arakan Hadsereg rohingya falvakat támadott meg gyilkolt, gyújtogatatott és az embereket az otthonaik kitelepítésére kényszerítette, azzal vádolva őket, hogy a hadsereggel szövetkeztek, iletve idegenként kezelték őket saját hazájukban.

Nincs enyhülés a rohingyaiak számára

2024-ben olyan falvak, mint Hoyasuri, újabb mészárlások színhelyeivé váltak, ahol egész családokat gyűjtöttek össze és végeztek ki – mesélték a túlélők a TRT Worldnek.

„Mindannyiunkat egy rizsföldre vittek” – mondta el a 35 éves Hasina Begum, hangja elcsuklott, miközben felidézte, hogyan rejtőzött a holttestek alatt. „Három csoportba osztottak minket. Amikor lőttek, engem is eltalált egy golyó.”

„Nagyon véreztem” – jelentette ki Begum. Hozzátette, „az Arakan Hadsereg fegyverrel ütötte meg a fejemet, hogy megnézzék, élek-e még.”

Amikor felidézte ezeket az éjszakákat, Begum, aki a kevés túlélők egyike volt, elmondta, az Arakan Hadsereg átkutatta a holttesteket értékek után. „Átkutatták a halottakat, elvették a pénzüket és az aranyokat. Levágták a nők fülét a fülbevalókért.”

A legfiatalabb áldozatok emléke kísérti őt leginkább. „Néhány kisgyermek – egy-két évesek – még életben voltak, miután a szüleiket megölték. Az Arakan Hadsereg elhurcolta őket, és a tóba dobta.”

Az igazságszolgáltatás kérdése

A rohingyaiak számára az igazságszolgáltatás továbbra is elérhetetlen. Annak ellenére, hogy Mianmar nemzetközi figyelem középpontjában áll, sem a hadsereg, sem az Arakan Hadsereg nem szembesült jelentős következményekkel.

„Nincs igazságszolgáltatási mechanizmus” – mondta el Ro Khin Maung, egy emberi jogi aktivista Cox’s Bazarban. „Ha valakinek a táborban társadalmi problémája van, nincs kihez fordulnia. Ez az egyik legnagyobb kihívásunk.”

A táborokban az élet alig nyújt méltóságot. A menekültek azt mondják, nemcsak az igazságszolgáltatástól, hanem az oktatástól, a társadalmi élettől és az alapvető életkörülményektől is megfosztották őket.

„Az emberek nem tudnak rendesen tanulni. A táborok iskolái nem nyújtanak hivatalos oktatást. Ha egy diák arról álmodik, hogy mérnök lesz, itt nincs lehetőség arra, hogy valóra váltsa az álmait” – mondta el Khin Maung.

A rohingyai táborokat kizárták Banglades hivatalos oktatási rendszeréből, és az informális iskolák csak általános iskola szintig működnek.

A UNICEF 2022-es jelentése szerint több mint 400 000 rohingyai gyermek nem fér hozzá megfelelő oktatáshoz a 8. osztályon túl.

Az állampolgárság hiánya meghatározza a mindennapi életet. Állampolgárság nélkül még az alapvető kommunikáció is nehézséget jelent. „Jogi státuszunk miatt számtalan nehézséggel szembesülünk” – magyarázta. „Még a SIM-kártyák, amelyeket használunk, sem legálisak. Másokra kell támaszkodnunk, hogy megszerezzük őket. Ha lenne állampolgárságunk, rendesen regisztrálhatnánk őket.”

A túlzsúfoltság és az újabb érkezők, akik a mianmari atrocitások elől menekülnek, csak tovább mélyítették a kétségbeesést.

A családok átlagosan mindössze 10 négyzetméteres menedékekben élnek, a népsűrűség meghaladja a 46 000 főt négyzetkilométerenként – amely több mint harmincnégyszerese Banglades országos átlagának.

„Úgy érzem magam, mint az állatok az erdőben” – mondta el egy másik férfi. „A hely, ahol most élünk, egykor dzsungel volt. És úgy érzem, mintha még mindig az lenne.”

Csökkenő létfontosságú segélyek?

Közel nyolc éve a rohingyai menekültek szinte teljes mértékben humanitárius segélyekből élnek. Az élelmiszeradagok, az egészségügyi ellátás, valamint az oktatás a táborokban nemzetközi segélyektől függ. Azonban ez az életvonal egyre zsugorodik.

2025 eleje óta a jelentős megszorítások elmélyítették a válságot, miután az amerikai elnök, Donald Trump több mint 100 millió dollárnyi segélyt befagyasztott és megvágott. A segélyszervezetek figyelmeztetnek az éhezés, az alultápláltság és a bizonytalanság súlyosbodására az amúgy is túlzsúfolt táborokban.

A megszorítások a donorfinanszírozás évek óta tartó csökkenésére rakódtak, mivel a globális figyelem elterelődött a rohingyai válságról újabb konfliktusokra és katasztrófákra. Az ENSZ által egykor „tankönyvi példának” nevezett etnikai tisztogatás most a feledés homályába merülhet.

Igazságot követelve

A nehézségek ellenére a menekültek nem hajlandók visszatérni Mianmarba biztonsági és állampolgársági garanciák nélkül.

„Csak akkor térünk vissza, ha visszaállítják az állampolgárságunkat” – mondta el Jamila Khatun.

„Egyébként soha nem térünk vissza. Miért mennénk vissza egy olyan helyre, ahol újra és újra elnyomtak minket? A világnak igazságot kell szolgáltatnia számunkra. Csak akkor térünk vissza.”